Kiadói komfortzóna, avagy „Igenis elolvasod ezt, te tirpák!”

self-publishing-word-cloud.png

A Tirpák-sorozat első részének végén feltettem néhány kérdést. Ideje választ adnom rájuk, természetesen ismét szubjektíven, saját tapasztalataimból kiindulva. Megjegyzem, a bejegyzés az irodalmi közélet néhány szereplőjét meg fogja említeni, mint hivatkozási alapot. Nem célom sem a személyeskedés, sem a lejáratás, így az ezzel kapcsolatos megjegyzéseket kéretik nem leírni. Azt is meg kell jegyeznem, hogy a leírtak a spekulatív irodalmi rétegre vonatkoznak. No, akkor, uccu neki!

Miért foglalkoznak mégis olyan könyvek megjelentetésével itthon, melyek szembemennek ezzel az igénnyel?

A magyar kiadók tisztában vannak vele, hogy a hazai olvasórétegnek rengeteg írót kell megismernie, akik valami nagyot, de nehezen befogadhatót alkottak. Éppen ezért megpróbálnak annyi ilyen szerzőt kiadni, amennyit a piaci helyzet megenged. Tudják, hogy nem feltétlenül lesz nyereséges, de a győzelem érzete attól még megmarad, s egy kisebb olvasói réteg biztosan örülni fog a könyvnek. Csak van egy kis gond: az elmúlt években mintha elszaporodtak volna ezek a könyvek, s attól tartok, több lesz majd/van belőlük, mint amennyit el lehet adni.

Vajon ennek mi az oka? Nos, részben a felismerés, hogy kevés könyv fogja a beleölt pénz többszörösét – avagy a nyereséget – kitermelni. Így, ha már a könyvek nem nyereségesek, legalább olyanokat adjanak ki, melyeket ők maguk is szívesen olvasnának. Ezzel csak egy baj van: más a szerkesztői és más az olvasói értékrend. Az olvasó (legyen az alkalmi vagy hardcore) egy decens élményre vágyik, míg a szerkesztő egy olyan könyvet akar kiadni, mely az ő – az esetek többségében jóval magasabb – elvárásainak megfelel, és úgy gondolja, hogy pénzt is hoz a konyhára. Ez a maximalizmus viszont egyszerre hasznos és káros. Lásd lejjebb!    

Miért olyan nehéz grokkolni az olvasói elvárásokat?

Mert a szerkesztők nagyon sok esetben nem tudják grokkolni az olvasót. Képesek annyira eltávolodni a megcélzott rétegtől ízlésileg, amennyire az csak elképzelhető. Nem nehéz kitalálni, miért. Az olvasó havonta vesz mondjuk 1-2 könyvet. A kiadónak ezzel szemben szinte a teljes évi termést át kell nyálaznia, hogy kifogjon valami menő kortársat. Az ízlésvilág sokkal brutálisabban fejlődik, hiszen rá vannak kényszerülve a szerkesztők, hogy jóval többet olvassanak (már ha maximalisták, és nem csak a Google-be írják be azt, hogy „Top 10 Most Recommended Books to Publish in your Fucking Cheap-Ass Country, you Lazy Asshole!”). A szerkesztők minden élményt megkaphatnak, melyek a külföldi olvasókat érik. A hazai olvasók – akik nem tudnak angolul, vagy más idegen nyelven – ezt nem élik át. Ők csak abból válogathatnak, mely megjelenik nálunk. És félre ne értsétek, nem arról írok, hogy a magyar olvasó egy evolúciós zsákutca, hanem arról, hogy egy szerkesztő ízlése a hozzáférhető könyvmennyiség miatt más irányba fejlődik.

11143231_10153218464736223_212931142900343535_o.jpg

Vegyük például elő ismét Jeff VanderMeer-t és az ő Déli Végek trilógiáját. Ha a magyar olvasók is élvezhették volna az angolszász piacon népszerű weird forradalmat, talán toleránsabbak lettek volna a könyvekkel. Így viszont közutálat tárgyává lettek, mely fölött a szerkesztők nem tudnak napirendi pontra térni. Nálunk mást jelent a „furcsa SF”, mint külföldön. Ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy mi Philip K. Dick-et soroljuk ide, és belőle indulunk ki.

„A válasz egyszerű”, gondolná a kedves olvasó: olyan könyveket kellene kiadni, melyeket mi olvasni szeretnénk. Több fronton terjesztett kvízekkel, személyes beszélgetésekkel lehetne kideríteni, melyek azok a szerzők, vagy regénytípusok, amiket az olvasók szívesen vásárolnának, és a kiadó dolga lenne innentől az, hogy megtalálja az igényesség és az eladhatóság közti egyensúlyt. Na igen, csak hogy itt jön képbe az, amit én csak úgy nevezek: szerkesztői megszállottság.

Amikor nem az lebeg az orrod előtt, hogy az olvasó számára adj ki, hanem hogy mindenképpen Te akarod kiadni azt a könyvet. Neked igenis ez a küldetésed, ezért születtél e világra. Csakis Neked van jogosultságod megjelentetni a kortárs SF csúcsteljesítményét, mert csak Te tudod jól elkészíteni a magyar szöveget. Kit érdekel az olvasó? A lényeg, hogy mindenki vegye tudomásul: Te adtad ki a Könyvet, ami minden Díjat elnyert, mert Te vagy a Legjobb Szerkesztő! (Ezt a pár sort egyébként akármilyen megszállottságra lefordíthatjátok.)

A kiadóknál eltöltött gyakornokságom alatt megtanultam, hogy a díjak igazából nem sokat érnek annak az igazolásán kívül, hogy egy adott könyv egy adott réteg szerint mestermű. A díj nem fogja eladni a könyvet, mert az alkalmi olvasó nem tudja, mi az a Hugo-, Nebula- vagy World Fantasy-díj. Sőt mintha a hazai olvasókat taszítaná is valamennyire. (Különösen akkor, ha minden könyvön ott virítanak. Megtörtént olvasói reakció: „A díjak különlegessége nem az, hogy csak a legjobbak kaphatják meg őket? Akkor miért vannak rajta majdnem minden könyvön?” – Nem akartam azt hazudni, hogy minden könyvünk jó. =D)

Muszáj megemlítenem az Ad Astrától átvett Stony Mayhall második életét. A regény egyedisége abban rejlik, hogy a zombikról fest egy új képet. Jelképként használja őket, hogy rávilágítson a kitaszítottságra (is), s ezen keresztül elmeséljen egy megrázó történetet. A baj csak az, hogy ez egy teljesen felesleges könyv. Az író nem volt tisztában azzal, hogy a zombit nem kell árnyalni. A zombi, mint minden horror karakter, megtestesíti valamelyik félelmünket. Esetükben ez az agymosott tömegtől való para. Ha láttatok már zombis filmeket, akkor tudjátok, mi a sablonja: egy elpusztuló világ, melyben az agyatlan élőholtak végtelen éhségük kielégítése céljából a kitartó és – általában – intelligens, józan túlélőket pusztítják, nem gondolva bele abba a lehetőségbe, hogy egyszer majd az étvágyuk miatt hal ki az emberiség. A zombik ezt jelképezik. Ezért félünk tőlük leginkább. Most komolyan, van köztetek bárki is, aki nem szörnyülködött még el azon, hogy valami általa igénytelennek tartott termék sikeres lett, és kialakult egy ellentmondást nem tűrő, sokmilliós rajongótábora? Na ugye. Mi értelme árnyalni egy olyan szörnytípust, amely éppen úgy tökéletes, ahogy van?

tumblr_kz4qnfnegu1qa3nkyo1_r1_1280.jpg

A másik ilyen példa a Ready Player One volt az Agavétól. Olvastam, zseniális regény, talán a világ egyik legjobb könyve. De én kiművelt vagyok a retro játékokat tekintve (hála az emulátoroknak), meg a leírt filmek közül is sokat láttam. Egy átlagos hazai olvasónak nem biztos, hogy beugranak a felsorolt játékok, hisz mi kimaradtunk az ataris és a bitháborús munkákból (vagy csak a sárga kazettás konzolhamisítványok révén jutottak el hozzánk évekkel később). Nálunk a Commodore 64-nek volt hasonló kultusza. Emellett a hazai kiadás is eléggé kilóg az Agave könyveinek sorából: pici, apró betűs, sokoldalas, és ha kicsit erősebben kinyitod, megtörik. Ezek után nem meglepő, hogy nem fogyott túl jól.

A szerkesztői megszállottság legnagyobb problémája, hogy olyan könyvek jelennek meg sorba, melyek a hazai olvasónak nem sokat mondanak. Lehet, hogy az adott kiadót így kritikai elismerés veszi majd körül… de nem a kritikusok veszik meg a könyvet, hanem az olvasók.

Miért megy ez könnyen bizonyos kiadóknak, s miért nem sikerül a többinek?

Kell a jó kommunikáció, kell egy nagyon erős netes jelenlét, s az sem árt ha más médiumokban is felbukkan a könyv vagy a kiadó. A legfontosabb azonban az, hogy érteni kell hozzá. Egy dolgot mindenképp le kell szögeznem: Magyarországon az a furcsa kiadói gyakorlat alakult ki, hogy azok, akik a könyveket kiadják, nem üzletemberek, hanem tehetősebb olvasók. Pláne kicsi kiadóknál jelenik meg ez. A könyveket akkora szerelemmel jelentetik meg, mint amekkorával te elolvasod. Az érdeketek mégis közös. Amikor te fizetsz a könyvért, a kiadónak bólintasz egyet, hogy szeretnél még ilyet olvasni. A kiadó örül, s ha elegen fizettek, jön a következő rész. Közösen osztoztok a szerző szeretetében. Ezért is veszik sokan személyes sértésnek, amikor az olvasók nekiállnak hepciáskodni. És most nem a jogos hibákra való rátapintásról írok, hanem a nyers hisztiről. (Erről a kiadó vs. olvasó témáról is akarok majd írni. Elég tanulságos, és sok benne a tapasztalatom.) A kiadó úgy érzi, ezt tényleg nem érdemelte meg cserébe azért, hogy több ezer dollárt fizetett egy könyv hazai megjelentetésért. Az esetek többségében tényleg elég könyörtelenek az olvasói megnyilvánulások.

Azok a kiadók, akiknek nincs üzleti érzékük, pusztán a szerelem viszi őket előre, nem is viszik túl sokra. Egy réteg, melynek kiadnak és ami ismeri őket, az fenntarthatja a működésüket, de ennyi. Nem lesznek nagyok, s az évente megjelenő könyveik száma sem lesz több. Pozitív példa a Fumax és a Könyvmolyképző. A kínálatuk elég impozáns, folyamatosan új rajongókra tesznek szert, fejlődnek és új utakat keresnek. Közben pedig egy percre sem nézik hülyének az olvasót. A Fumaxot különösen bírom, méghozzá azért, mert ott érzem az egyensúlyt. Az olvasók érdekes, friss könyveket kapnak, de azok a könyvek nem idegenek. A Könyvmolyképzőnél is hasonlókat látok, hiszen már minden irányba kísérleteztek, az esetek többségében sikerrel. Emellett olyan lelkes rajongótáboruk van, hogy majdnem elsírtam magam a gyönyörtől, mikor megláttam a sok „könyvkoholista” fiatalt a frissen nyílt boltjukban.

space-invaders.jpg

Hogy lehet annyira rossz egy jó könyv marketingje, hogy megbukik?

Három okból.

1: Nincsen neki marketingje, vagy félrevezető. Amikor a könyvet más rétegnek akarják eladni, mint akit megszólít (Ysabel). Vagy csak akkor szerzel tudomást egy könyvről, ha csak úgy belebotlasz a neten (az én esetemben egy Miéville munkásságára volt igaz. Ha egy tahó chatpartnerem nem akart volna beoltani azzal, hogy „China Miéville felakasztaná magát, ha tudná, hogy szereted a steampunkot”, sosem ismertem volna meg a könyveit. Utólag is köszönöm, te rühes kurva).

2: A magyar kiadás rossz minőségű vagy túlárazott. Pocsék fordítás, gány szerkesztés, fostaliga borító és még drága is. A kettébontott könyvekről is hasonló véleménnyel vagyok.

3: Egy olyan kisszámú réteget szólít meg, mely nem elegendő ahhoz, hogy építeni lehessen rá. Lásd. az Ad Astra csődközelbe zuhanását és átalakulását. Az Ulpius-ház ennek az ellenkezőjébe, a túl sok bestseller túltermelésébe pusztult bele.

Most látom csak, hogy ez a bejegyzés egyszerre szólt a szerkesztőkhöz és a kiadókhoz is. Úgy látom, nem is lesz szükség külön kiadói Tirpák epizódra. Jól van, legalább elfordulhatok a következő téma felé. Legközelebb a Kiadók vs Olvasók témával fogom folytatni. Neked pedig, kedves Olvasó, ha eljutottál idáig: köszönöm. =)