Kiadók vs Olvasók, avagy „Én vagyok a fontosabb, te tirpák!”


o-stack-of-books-facebook.jpg

Tirpákos trilógiám befejező részéhez értünk. Most egy nagyon érzékeny és személyes téma következik. A Wordslinger blog egyik tulajdonsága, hogy nem csak könyvekkel, hanem azok olvasóival is foglalkozik. Elkerülhetetlen volt hát, hogy rátérjünk az olvasók és könyvkiadók kapcsolatának elemzésére.

A korábbi bejegyzésben leírtam azt, hogy a kiadók leginkább szerelemből, mintsem nyereségből adják ki a könyveket. Te pedig szerelemből veszed meg őket. Amikor megveszel egy kiadványt, nem a kiadó zsebét töltöd tele, hanem egy következő kötetre adod a pénzt. Na, ez az, amivel az olvasók közül kevesen vannak tisztában. Sokan démonizálják a könyvkiadókat, és minden egyes elképzelhető hibát nekik rónak fel. Valóban vannak/voltak/lesznek olyan kiadók, akiket csak a nyereség motivál, de ez a jelenség általánosan nem jellemző. Aki egy pillanatig is azt hiszi, hogy csak a könyvkiadásra támaszkodva lehet valaki milliomos, az nagyon naiv. Mint egy olyan ember, aki már dolgozott kiadóknak, lerántom a leplet az olvasók téveszméiről, mert annak a bizonyos éremnek két oldala van (épp ezért fogok rávilágítani a leggyakoribb kiadó problémákra is).

242.jpg

Első pont: Borítómizéria

Akik követnek egy ideje, azok tudják, hogy erről készítettem egy videót korábban. Bár azóta történt néhány változás, még mindig fenntartom azt, amit a videóban mondtam: borító alapján megítélni egy könyv minőségét ugyanolyan balítélet, mintha egy emberrel tennéd ugyanazt. Csak mert szép a borító, a könyv nem feltétlenül lesz jó, és vice versa. Én a magam részéről örülök, mert egy csomó antikvár angol kiadást be tudtam gyűjteni és el tudtam olvasni. Ha borítósznob lennék, lemaradtam volna jó néhány leárazásról és könyvről. (A használt könyveknek egyébként is van egy bizonyos varázsa. Egy könyv, mely sokat utazott, elkerült a gazdájától, de te örökbe fogadtad, s most már téged kísér. *.*)  

Ennek ellenére tudomásul veszem – de meg nem értem –, hogy sokan vannak, akik csak dísznek vesznek könyveket, vagy bedőlnek egy csinos borítónak (Molyon egy csomó komment található, mely úgy kezdődik: „Bedőltem a borítónak!”). A borító tehát erős marketingszempont, még akkor is, ha semmi köze a könyvhöz. Oké. Mostanában hódít az a trend, hogy a hazai kiadású regényeknél a magyar olvasók az eredeti borítókat szeretnék viszont látni. Ez azonban nem minden esetben teljesíthető. A borítófestővel ugyanis külön meg kell állapodni, hiszen egy könyv borítójának tervezője ritkán azonos a szerzővel. Horribilis összegeket el tudnak kérni a rajzolók. Az Agave is szerette volna az eredeti festményt felhasználni A varázslókhoz, de nem bírtak megállapodni emberi összegben.

ob_3a5529_activision-money.png

És persze vannak olyan kiadók, akik spórolnak a borítón (mondjuk ők máson is). Magyar festőkkel készíttetnek képeket, melyek köszönőviszonyban sincsenek a könyv tartalmával vagy üzenetével. Ez nem a borítófestők hibája, hanem azoké, akik megrendelték.

Második pont: Fordításbéli és szerkesztésbéli hiányosságok

Ezt nagyon át tudom érezni. Volt oka annak, hogy kedvenc regénysorozatomat angol nyelven olvastam végig. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem vesztettem el a bizalmat a hazai kiadók és fordítók zömével szemben, mert az elmúlt időszakban ha magyar könyvet vettem, azt magyar szerző is írta. De tudom, hogyan alakulhat rosszul egy fordítás. Nekünk, olvasóknak sokat számít egy könyv, de egy fordítónak sokszor csupán egy munka. Megoldandó feladat és bevételi forrás. Pláne akkor, ha gyűlöli a munkáját. Elég naiv lenne azt hinni, hogy minden fordító maximalista egy olyan világban, ahol gyakran egy ezer oldalas könyv lefordítására adnak kb. két hetet. A fordítási és szerkesztési gondok a legtöbbször a kiadóhoz vezethetők vissza. Nem adnak elég időt, amúgy is keveset fizetnek (már ha fizetnek), vagy éppen a szerkesztők rendelkeznek kifordult ízléssel a szövegeket tekintve. Feltehetitek a kérdést, hogy a kiadók egyáltalán miért dolgoztatnak rossz fordítókat és szerkesztőket?

nepotism-1.jpg

Protekció. Ezek a szerkesztők/fordítók nagyon jóban vannak valahol valakivel, aki felfuttatja őket. A zsánerkiadóknál ez nem ritka. Sok olyan szerkesztő és fordító van, akik azért nem kapnak lehetőséget a bizonyításra, mert nem ismeri őket senki, nem ivócimborák, nem írók, atyaúristenek, semmik. És ha egy olyan kiadót igazgatsz, melynek a pénzt szűkmarkúan kell mérnie, akkor inkább fogadsz fel olyan embereket, akiben megbízol. Legalábbis sokan így gondolják. A folyamatos szerkesztő- és fordítócserének pedig ugyebár nem sok értelme van. Azok a szerkesztők/fordítók, akik nagyon profin dolgoznak, megtalálták a módját, hogy áttörjenek a falon. Sikerült bejutniuk egy kiadóba, és prominens munkát végeznek, de ehhez sokévi kapcsolatépítésre volt szükség. És ez vonatkozik egy kiadó összes tagjára a kommunikációs szakembertől kezdve a fordítókon át a korrektorokig. Szomorú? Talán. Tenni ellene sokat nem lehet. És itt el is jutottunk a legkényesebb pontig.

 

Harmadik pont: ki a fontosabb?

A kiadók rossz kommunikációja az olvasókkal sok dologra vezethető vissza. Tény, hogy azok a kiadók a legsikeresebbek, akik aktívan kommunikálnak az olvasókkal, és mindig jó fejnek tudják mutatni magukat. De vannak azok a látogatók, akiken egyszerűen nem lehet segíteni. Akik annyira hülyék, hogy az agyrák éhen halna bennük. Tudjátok, a legdurvább az, hogy a hazai könyvmolyos közösségben nem számítottam hülyékre. Elvégre könyveket olvasnak, jó sokat… akkor hogy lehet mégis itt ennyi idióta? Hiszen a könyvek (meg filmek és videojátékok) mondanivalója legtöbbször az, hogy ne legyenek előítéleteink, gondolkodjunk, mielőtt cselekszünk stb. Akkor mégis mi a magyarázat az idiótákra? Ennyi felületes olvasó lenne? Igen. Pontosan. Ennek is köze van ahhoz, hogy kissé kiábrándultam a hazai sci-fis közéletből. Ahogy megfigyeltem, a hülye sci-fi olvasók a legrosszabbak. Nem minden sci-fis hülye, természetesen, de aki hülye, akkor az NAGYON az. Talán úgy hiszik, hogy mivel ők science fiction-t olvasnak, és megértik a szöveget, ezért mindent mindenkinél jobban tudnak (honnan ismerős ez nekem?). Akinek nem inge, ne vegye magára. Most össze fogom gyűjteni azokat a kommenttípusokat, melyek az én szememben definiálják a hülyét.

– Blogbejegyzést hoz létre csak azért, mert ő most mérges, hogy egy könyv borítója csúnya. Volt rá példa, van ilyen.  

– Folyton okoskodik, de nem feltétlenül azért, mert szeretne kiigazítani egy tévedést, hanem hogy megmutassa, ő mennyivel okosabb a kiadónál. Ez viszont felveti azt a kérdést, hogy akkor mi a faszért nem ír cikket? Ja, hogy mert nem az ő dolga… Hát, okoskodni sem az, elárulom.  

– Olyan információra kérdez rá, mely egy, a kiadó által megosztott cikkben benne van. Még cikibb, ha alatta újra megkérdezi valaki.

– Erőteljesen pocskondírozza az adott kiadót és hisztizik olyan dolog miatt, mely tökéletesen logikus és érthető, és ha a kiadó helyében lenne, ő is így tett volna.

Az empátiahiány az olvasók részéről visszatérő probléma. Tisztázzuk azt, hogy amikor te veszel egy könyvet, nem ahhoz veszel jogot, hogy a kiadót ezután elhordhasd mindennek. Te azért a könyvért fizetsz, ami a kezedben van. Annak fizikai formátumáért. Panaszt lehet tenni, igen, de azt csakis úgy érdemes megfogalmaznod, hogy abból tanulni lehessen. Hogy a kiadó érezze: segíteni akarsz neki. Tedd fel magadban a kérdést, hogy te adnál-e egy olyan kommentre, ami csak annyiból áll, hogy „ez szar”? Én biztosan nem.

this-is-shit.png

Itt most időzzünk el egy kicsit. Az olvasók nem veszik észre, de valójában ki van nyalva a seggük. A kiadók elképesztő széles palettán adnak ki, és nem huszadrangú könyveket. Az elmúlt pár évben egy olyan SF regény sem jelent meg, mely ne lenne díjazott, maradandó klasszikus, bestseller, ígéretes szárnypróbálgatás, vagy egy népszerű franchise tagja. A magyar olvasók kegyeiért a legjobbak legjobbjai vívnak csatát az eladási listákon, és még ha nem is mindig jön ki tökéletesen egy kiadás, attól még jelen van a piacon, és arra vár, hogy elolvasd. Ahhoz képest, milyen helyzetben van a magyar könyvpiac, igenis nagy a kínálat. És ha ez rád illik: „önző vagyok, és büszke rá! leszarom a könyvpiaci helyzetet, engem csak a saját igényeim érdekelnek”, akkor két szót tudok mondani: dugulj el! Bár, lehet a te pénzed el sem jut a kiadókhoz.

Az a baj az olvasókkal, hogy túl egyszerűen gondolkoznak. Nem hibáztatom őket ezért, hisz ők nem töltöttek éveket kiadóknál, és nem látnak bele annyira. De azért a lekezelő modort akkor sem kellene megengedni maguknak. A könyvkiadókat így is rengeteg oldalról szorongatják. Ironikus módon a terjesztők jelentik a legnagyobb veszélyt. Szerintetek a Szukits véletlenül írja rá az újonnan megjelenő könyveire, hogy csak náluk kaphatók? Nem. A terjesztők megkozmetikázhatják a fogyási adatokat, lehetetlen feltételeket szabhatnak (egy lehetséges bestseller két hónapig csak náluk lehet kapható, különben nem veszik át a könyveket), titokban munkálkodhatnak valamin (barterszerződések), stb. A könyvpiac egy évente többmilliárd forintot megmozgató üzletág, melynek jelentős része nem tér vissza a kiadókhoz (ez utóbbi remélem változni fog, mert különben magát fojtja meg). Ezért is javaslom, hogy ha tehetitek, mindig magától a kiadótól rendeljétek meg a könyveiteket. Náluk mindig van valami akció, és személyesen is tudsz velük beszélni rendezvényeken. Akkor majd te is meglátod, hogy nem démoni figurák.    

Viszont egy baj azért elő szokott fordulni a kiadóknál. Ez a probléma pedig olyan nagy, hogy majdhogynem az összes ebből eredeztethető: a sértődékenység. Ezt emésztettem meg a legnehezebben valamennyi kiadói hiba közül. Mondjuk általános probléma embereknél, hogy nem képesek önkritikát gyakorolni, de az eset – pláne a kultúra körében – elég fájó. Az önkritika miatt fejlődünk folyamatosan. Mások véleményének elfogadását, tanácsainak fontolóra vételét, és így a jobb emberré válást teszi lehetővé. Tökéletes persze senki nem lehet, de nem hiszem, hogy az önkritika gyakorlása negatív tulajdonság lenne.

business-commerce-writer-editor-writing-manuscripts-authors-aton1395_low.jpg

Arról már írtam korábban, hogy a kiadók egy idő után immunisakká válnak az olvasói megjegyzésekre, a sorozatos negatív vélemények és a megcélzott réteg folyamatos panaszai miatt, melyeken nem tudnak segíteni. (Ahol rossz a kommunikáció, ott többnyire ez fordul elő). Nem az a baj, ha egy kiadó visszaolt egy hülyét, mert addig is legalább mosolygunk (én ilyenkor a kiadónak szoktam szurkolni). Az már nagyobb baj, hogy így elhanyagolja a jó olvasókat is, akik szeretnének értelmes kritikával segíteni. Az egyetlen kiadói hiba, amit nem tudok megérteni, az ez.

Egy kiadó nagyon sok mindenen meg tud sértődni. Többek közt megsértődhet, ha:

– kritizálod a könyvet, amit kiadtak

– kritizálod a zsánert, amiből válogat

– kritizálod valamelyik szerzőjüket

És mindezt úgy, hogy magát a kiadót és a kiadóban dolgozókat MEG SEM EMLÍTED. Úgy érzik, mintha a könyvek sikertelensége az ő ízlésük ellen irányulna, SZEMÉLYESEN őellenük. Pedig erről szó sincs, és ezt mindannyian megerősíthetjük. A marketing egyik fontos szabálya: maradj laza, kedves, történjen bármi. A hülyékkel vitatkozni felesleges, mert ha lesüllyedsz a szintjükre, legyőznek a rutinjukkal. Az okés, hogy a kiadónak grokkolnia kell az olvasót, de nem helyezheti magát az olvasó fölé.

Konklúzió: senki sem fontosabb a másiknál. A kiadó nem létezhet olvasó nélkül, s az olvasó sem a kiadó nélkül. Remélem, hogy akinek inge, az magára veszi a leírtakat mind az olvasói, mind a kiadói részről. Én szeretném azt hinni, hogy a harmóniában van a jövő.

Ezzel a sorozat végére értünk. Amiért eredetileg elindítottam a Wordslinger blogot, azt itt kiírtam magamból. Remélem tetszett nektek ez a bejegyzéses trilógia. Köszönöm, hogy elolvastátok. =) Ha szívesen olvasnátok a véleményemet még valamilyen témáról, kérlek titeket, hogy jelezzétek felém valahogy.