A fantasztikum és én

the_dark_tower_by_machiavellicro.jpg


Személyes jellegű blogbejegyzés következik, méghozzá arról, hogyan találtunk egymásra a fantasztikummal. 
A rövid válasz az, hogy relatíve későn. De nem azért kattintottál ide, hogy rövid bejegyzést olvass, szóval kibővítem.

Sok olvasót már kiskorától körbe vett a fantasztikus irodalom. Nos, sajnálatomra én túl későn születtem bizonyos dolgokhoz. Nem léteztem még akkor, mikor a Kozmosz könyvek és a Galaktika magazin a fénykorukat élték, ahogy a kilencvenes évek fantasy dömpingje is átfolyt rajtam, szerepjátékostól és mindenestől. Akkor ugyanis még nem szerettem olvasni. Még a kötelezőket is édesanyám olvasta fel nekem. Érdeklődő fiú voltam, de ezek a dolgok nem kötöttek le. Az irodalom tehát nem érdekelt, de mi a helyzet más területekkel? Nos, amit a könyvek terén kihagytam, azt életem leginspirálóbb videojátékai pótolták. A legfontosabb ilyen címként a Rayman 2: The Great Escape-et és a The Neverhoodot emelném ki. Az a poén, hogy mindkettő science fantasy. Itt találkoztam először kitalált világokkal, robotokkal, varázslatokkal, párhuzamos világokkal és mesébe illő lényekkel. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy már akkor is különcködő voltam. A többség a Diablo-t, a Carmageddon-t meg az Age of Empires-t tolta, én meg elvoltam a tarkabarka, kreatívan megkreált világú játékaimmal. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem voltam tisztában a fogalmakkal. Könyveket nem, de újságokat sokat olvastam. A gamermagazinokat rendszeresen vettem, ott pedig elég sokat foglalkoztak a fantasztikummal, sőt még annak irodalmi ágaival is. Így szereztem tudomást több könyvről, melyet később magam is elolvastam. Ezek közé tartozik az Alapítvány, A Dűne, a Végjáték vagy a Starship Troopers. Nagyjából 2001 végén kaptam fel életem első önálló olvasmányát, mely a Harry Potter és a Titkok Kamrája volt.

maxresdefault.jpg

Japp. Én is a potter-generáció tagja vagyok, bármennyire is szeretem ezt elhallgatni manapság. De akárhogy is nézem, valahol boldog voltam, hogy a filmeken és játékokon túl a könyvekért is rajonghatok. Természetesen a Potter-videojátékokkal is sokat játszottam. Jeremy Soule egyik szerzeménye mai napig az egyik kedvencem. Aztán közbejöttek még Louis Sachar könyvei (Stanley, a szerencse fia, Bradley, az osztály réme, Laura titkos társasága, David nem hagyja magát, igaz, ez nem fantasztikum), a Potter könyvek ötödik, hatodik és hetedik kötete közötti kényszeres szüneteket pedig a Varázskör-sorozattal és Darren Shan vámpíros könyveivel enyhítettem. A szerzőt egyébként Rowlinggal ellentétben a mai napig bírom. Ha ő nincs, talán sosem veszem kézbe később Stephen Kinget. Harry kalandjai közé aztán utat tört magának a Star Wars iránti rajongásom, mely azután fogott el, hogy láttam az Új remény-t. Ezt a filmek évekkel ezelőtt láttam már VHS-en, de akkor még nem fogott meg. Most már befogadtam, és a könyvtár SW-s részlegét is befaltam. Ja igen, azt elfelejtettem mondani, hogy a 2000-es évek elején már aktív látogatója voltam a városi fiókkönyvtárunknak. Azóta is rendszeres látogató vagyok ott, és segítek a fantasztikus irodalom pátyolgatásában. =) De ne tegyünk ekkora kitérőt…

the-longest-journey.jpg

A Star Wars klasszikus részei sokáig voltak a kedvenc filmjeim – a mai napig rajongok a világáért, de persze azóta változott az ízlésem –, így érthető okokból olyan könyveket kerestem, melyek hasonlítottak rá. Ekkor olvastam el A Dűnét, amit szerettem – csak már újra kéne olvasni –, az Emlékezz Phlebasrát, amit nem kedveltem, meg a Végjátékot, melyet szintén kedveltem. Ezután egy darabig nem jártam könyvtárba. Elvoltam a saját életemmel, nem éreztem szükségét, hogy könyvhöz nyúljak. Aztán egyszer csak megtörtént a nagy áttörés, mikor végigvittem a The Longest Journey című videojátékot. Na, innentől számítható a „nincs leállás” korszak, hisz innentől számítom magam aktív könyvmolynak. Elkezdtem kutatni a párhuzamos világos történeteket, így akadtam rá Philip K. Dick életművére (ez a csóka óriási hatással volt rám nagyon sokáig), Neil Gaiman Csillagporára (akinek azóta is nagy függője vagyok) és Nemes István Cherubion földjén játszódó történeteire. Ez úgy a 2000-es évek vége felé történt, ezért is írtam, hogy relatíve későn, kb. 17-18 éves koromban lettem a fantasztikum híve. Aztán, miután Dick könyvei elfogytak, elkezdtem a Galaktika Fantasztikus Könyvek között turkálni. Ironikus, hogy bár a Kozmosz korszak nekem kimaradt, az újraindult Galaktikában már lubickolhattam. Az első GFK-s könyveim a Bioszféra és a Pengefutár voltak.

ubik_hungarian29.jpg

Lehet vitatni a GFK minőségét, de számomra akkor ők jelentették a legtöbbet. Mindig voltak újabb és újabb szerzők és regények, akiket felfedezhettem magamnak, és akiken keresztül további más írók is a kezem közé kerültek. Neal Stephenson, Robert A. Heinlein és Arthur C. Clarke könyveire ebben a sorozatban találtam rá, és rajtuk keresztül, évekkel később ugyan, de elolvastam az Alapítványt. Volr egy relatíve rövid cyberpunkos korszakom is, amikor mindent el akartam olvasni, ami punk volt. Viszont ekkor inkább sci-fis voltam. A fantasyt egy darabig lenéztem, amíg meg nem ismerkedtem egy bizonyos emberrel, akit ma már sokkal többen ismerhettek. Ő nagyon szerette a fantasyt, és javasolta, hogy olvassak ilyeneket is. Nos, mivel én Gaimannel kezdtem, ezért nehéz volt olyan fantasyt találnom, ami beleillik az ál-középkori, kardos-varázslós kategóriába, és még tetszik is… legalábbis azt hittem, akkor még. Ma már megfordult mindez. Most már sokkal több fantasyt olvasok, mint sci-fit, ennek pedig igencsak személyes oka van. Arról majd talán egy másik bejegyzésben írok részletesebben.

41nwggufobl_sx299_bo1_204_203_200.jpg

Nos, ismét aktív könyvmoly voltam, de hiányzott a nagy hűhá. Azt az élményt akartam újra érezni, melyet a Potter-könyvek olvasásakor is éreztem. Valami olyat akartam olvasni, ami lenyűgöz. És ez is ugyanannak az úrnak köszönhető, aki javasolta, hogy olvassak fantasyt. Együtt rendeltünk meg egy bizonyos könyvet. Ez volt életem egyik első, nagyobb terjedelmű angol olvasmánya: a The Dark Tower I: The Gunslinger, Stephen King tollából. A magyar kiadást szándékosan kerültem, de a könyvről már sokat olvastam korábban. A leírása alapján érdekesnek tűnt, de ha nincs az a bizonyos ember, el sem kezdtem volna olvasni. Nem a The Gunslingert olvastam először Kingtől, hanem Az írásról-t. Szerettem volna először megismerkedni az íróval, mielőtt az életművébe belefogok. Azt a könyvet egy sikeres találkozónak véltem, így utána megvettem a Carrie-t angolul, és elolvastam.  Ekkor voltam huszonegy-huszonkét éves. Csak ezután kezdtem bele a The Gunslingerbe, és… nos, akik követnek, azok tudják, hogy ez egy instant szerelem lett. Ez a könyvsorozat adta meg azt, melyet a Potterek óta vártam, és el sem eresztett. Nekem, aki nem a Tolkientól jutottam a fantasy földjére, hanem Gaimantől, ez a sorozat jelentette a végső lökést az említett zsáner felé. Azóta már mindenféle fantasztikumot olvastam, de párját azóta sem találtam. Talán már nem is fogom.

Ez a közös történetünk röviden. A fantasztikumnak, és nekem.